Egy testben két élet

Ennek a bejegyzésnek már pár hete keresem az elejét, nagyon nehéz megfogni, de próbáljuk meg. :) A történet akkor kezdődhetett, amikor először vettem észre, hogy már nem tudok ugyanúgy reagálni a világra, mint régen.
Volt egy pillanat, amikor valami bennem megroppant: ott álltam egy teljesen hétköznapi helyzetben, és egyszerűen nem értettem, miért nem megy az, aminek régen mennie kellett volna.

Miért csúszik ki a kezemből az irányítás, a türelem?
Miért szólok vissza indulatosan vagy maradok csendben, de közben majd szétrobbanék?
Miért érzem azt, hogy a világ túl hangos, én pedig túl kicsi vagyok benne?
Miért nem férek bele igazán a saját életemben?

Akkor még nem tudtam ezt megfogalmazni, csak annyit éreztem:
valami nem oké.

Évekig próbáltam fenntartani azt a régi énemet, aki pörgött, reagált, helytállt, és közben mindig mindent "megcsinált". Az a nő, aki a ritmusát nem adta oda senkinek. Aki tudta, mit miért csinál, sokszor jóval többet, mint ami egészséges, de csinálta. Aki összeszedettnek, gyorsnak, rugalmasnak, hatékonynak tűnt.

De jött egy váltópont, egy gyermek és az anyaság nem kérdezett.
A régi ritmust pedig elvitte a szél.

És ott álltam két identitással, két világ közt: az egyik még működni akart, a másik meg már elkezdte meghúzni a határokat. Ez a kettősség pedig feszültségeket szült. Ettől pedig nem volt elég kapacitásom jól reagálni. Elcsúsztam. Visszavágtam. Összezavarodtam.

Sokáig azt hittem, valami "hiba" van bennem.
De végül rájöttem valamire:

Nem én nem működöm rosszul. A régi énem nem kompatibilis az új életemmel.

És különösen nem kompatibilis azzal a társadalommal, amelyben mindenkinek gyorsnak, hatékonynak, elérhetőnek és kiegyensúlyozottnak kellene lennie… egy olyan élethelyzetben, ami alapból felforgat mindent.

Elég volt! Elkezdtem beleállni a helyzetekbe, de kellett látnom azt is, hogy én is okoztam másoknak kellemetlen pillanatokat. A konfliktusokból tanultam meg ésmég tanulom most is, hogy minden reakcióm mögött ott van valami mélyebb:
egy régi félelem,
egy túlzott alkalmazkodás,
egy megtanult védekezési mechanizmus,
amit hoztam a múltból.

Az érzés ott volt bennem, hogy ezen változtatni szeretnék. Mit tettem hát? Megálltam és rájöttem, amikor végre nem mások viselkedését kezdem elemezni, hanem a sajátomat is, akkor lesz ez felszabadító.
Tehát belehelyezem magam a másik helyzetébe:
"Miért reagálhat úgy, ahogy?"
És ugyanígy belenézek a tükörbe is:
"Én miért így reagálok most?"

Ez már nem önostorozás, hanem önismeret.
Ez már nem védekezés, hanem növekedés.
Ez már nem túlélés, hanem tanulás.

És igen, ez általában fáj! Sokszor nem kicsit!

És mély levegő, kifúj! Na most hogyan tovább?

Hogyan tudunk együtt túloldalra érni, ha mindketten tele vagyunk saját történetekkel, fáradtsággal, félelemmel, vágyakkal, elvárásokkal?

Ahogy telt az idő, rájöttem, hogy mit tudok megváltoztatni:
a saját reakcióimat.
A saját tempómat.
A saját szerepemet.
Azt, ahogy jelen vagyok - vagy épp nem vagyok jelen - egy helyzetben.

Ez a felismerés egyszerre volt félelmetes és felszabadító.

Félelmetes, mert már nem minden helyzetben mutogattam kifelé.
Felszabadító, mert végre volt valami, amihez hozzáfértem és nagyon hiányzott számomra:
én magam.

És talán ebben van a remény is:
hogy ha elkezdjük érteni saját magunkat, akkor lassan a másikat is jobban értjük majd és így a konfliktusok nem szakadékot nyitnak, hanem hidat.

Most, advent előtt, valahogy ezt érzem magamban a legerősebben:
a lassulás, a befelé fordulás, a tisztázás idejét.
Azt, hogy nem kell tökéletesnek lenni, de lehet őszintének.
És hogy néha ez többet segít, mint bármi más.

Neked volt olyan pillanat az életedben, amikor rájöttél, hogy már nem működnek a régi reakciók, a régi szerepek, a régi tempó?
Hogy túl sok vagy a magadnak, vagy épp túl kevés másoknak?

Írd meg kommentben — kíváncsi vagyok, nálad hogyan jelent meg ez a "két élet egy testen belül" érzés.
Lehet, hogy pont a te történeted ad majd erőt valakinek, aki most ugyanebben bolyong.